Irások

  Vajon létezik-e Isten?   

Egy ember elment levágatni a haját, és megígazíttatni a szakállát.
Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.
Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette: "Én nem hiszem hogy Isten létezik."
- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.
- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon? Hogy is hagyhatnának el szülők gyermekeket? Ha Isten létezne, se szenvedés, se fájdalom nem lenne. El nem tudok képzelni egy szeretettel teli Istent, aki lehetővé teszi mindezt körülöttünk.
A vendég gondolkodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy nem válaszol a fodrász feltevésére, mert nem akart vitába keveredni.
Miután a fodrász befejezte a dolgát, a vendég fizetett, majd elbúcsúzott tőle és kilépett az utcára. A következő pillanatban szemébe ötlött egy ember, akinek hosszú, gondozatlan haja és loboncos szakálla volt. Piszkosnak és kultúrálatlannak tűnt.
A vendég visszafordult, és megint belépett a fodrászüzletbe, ahol megszólította a fodrászát:
- Tudja mit mondok? Nem léteznek fodrászok a világon!
- Hogy mondhat ilyet uram? - kérdezte meglepetten a fodrász.
Hiszen itt itt vagyok én, én fodrász vagyok, nem? Éppen most fejeztem be az ön hajának és szakállának rendbetételét.
- Nem, nem! erősködött a vendég. Fodrászok márpedig nem léteznek,hiszen ha léteznének, akkor nem lennének olyan hosszú, gondozatlan hajú és szakállú emberek az utcán, mint az az ember ott, látja?
- Ah, de hát attól még léteznek fodrászok! válaszolt a mester.- Tehetek én arról, hogy az az ember nem jön be hozzám?
- Hát ez az! - bólintott rá a vendég. Éppen erről van szó! Isten is LÉTEZIK!Tehet Ő arról, hogy az emberek nem fordulnak Hozzá, hogy nem keresik meg Őt? Ezért van olyan sok fájdalom és szenvedés a világon.



 Megszűnik a várakozás


Vártam, hogy kinyíljon az ajtó,
Az ajtó, amin beléphetek.
Kinyílt, de nem nekem.
Nekem még várnom kellett.
Sokan várakoztak már előttem:
Ki ígéretre, ki jobb, szebb holnapra.
Az életem várakozás.
 Várom reggel a hajnalhasadást,
Este a naplementét.
A csend után a nevetést,


Nyüzsgés után az elhalkulást.
Ősz után a telet,
Tél után a tavaszt.
Eső után a sziporkázó napfényt,
Tikkasztó meleg után a másikat.
A tegnap után a mát,
A ma után a holnapot.
Újra és újra valamit várok.
 Rád is várok percről percre,
Minden más várakozás eltörpül  mögötte.
Mert amire itt várok csak pillanat, szürke álom.
Nem is tart tovább, csak amíg meglátom.
De Rád várni öröm, béke, remény, áldás.
És ha megjöttél, megszűnik a várakozás.


Dsida Jenõ:

EGYSZERÛ VERS A KEGYELEMRÕL

Csodákat próbáltam:

arannyal, ezüsttel

hívtam a népeket,

jöjjenek énhozzám!

Hiába, hiába,

az arany nem kellett,

az ezüst nem kellett,

nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta

tíz hegyibeszédet,

gyönyörû szavakat,

igézõ szavakat,

hiába, hiába:

egy fül sem fülelte,

egy szív sem szívelte

a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam

rakni az erdõben:

nyulacska ne fázzék,

õzike ne fázzék, -

hiába, hiába!

Gyújtófám kilobbant,

és a tûz nem akart

gyúlni az erdõben

... S egyszer csak maguktól

gyûlnek az emberek,

együgyû szavamtól

sírásra fakadnak,

ránéznem alig kell

s a tûz is felszökken, -

az Úr áll mögöttem.


"Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon."
Zsolt. 84:8

Erőről erőre

Hányszor hittem már, hogy elfogyott erőm!
Vége, nincs tovább...
Megtántorodtam, már-már elestem,
elborított a nyomorúság.
Szóltam: saját erőmből nem telik több,
nem bírom tovább!

És ekkor új erő jött.
Csendben és észrevétlen.
Nem a győztesek hódító ereje,
nem az erők világrengető serege,
csak épp annyi, amire szükségem volt,
csak épp annyi, amennyi felemelt,
megiszamodott lábam lépésre bírta,
s nyomorúságom rengetegéből
a kivezető utat megmutatta.
Csak épp annyi.
S ha elfogy?
Akkor újra küldi Ő,
a kifogyhatatlan, örök, szent Erő!

Mindig csak annyit.
És épp eleget.
Eleget ahhoz, hogy el ne essem,
és ha a szakadék szélére értem,
ne zuhanjak le a szörnyű mélybe,
e szent erővel általlépjem,
s csak a túlparton roskadjak össze.
Aztán megint ad új erőt.
Naponként újra ad!
Mindennap kinyújtom kezem
a napi mannáért, és Ő ad.

"Erőről erőre jutok",
világlik már a szent titok!
Az ínség földjén új forrás fakad,
amerre bizakodó lábam elhalad.
Tekintetem a célt kutatja már,
nem révedek erőtlen magamra,
végtelenné tárul a láthatár.

Mindig csak előre, előre,
át a völgyön - a hegytetőre!
Kőről kőre, erőről erőre...
Átmenvén a siralom völgyén,
erőről erőre jutok,
míg fenn a Sionon megállhatok.

(Oláh Lajosné)